Weöres Sándor

Aligha van magyar ember, akinek Weöres Sándor valamelyik verse révén ne lenne lélekemelő élménye. A költő 1913. június 22-én született, és alig volt 22 éves, amikor Baumgarten-díjban részesítették. Észak-európai, majd hosszú távol-keleti utazás után 1939-ben a „Vers keletkezésé”-vel foglalkozó, önvallomás-szerű tanulmányával, a Pécsi Tudományegyetemen doktorált. 1951-ig könyvtárosként dolgozott, de a „fényes szelek” legsötétebb évében „világszemlélete miatt” állásából elbocsátották, ekkor Kodály Zoltán, aki már korábban megzenésítette verseit, anyagilag is támogatta. Ezekben az években csak műfordításai jelenhettek meg. Alkalmazkodni tudó, próteuszi alkatából fakadó bámulatos beleérző képességével, nyelvi kreativitásával, rengeteg ismert és ismeretlen verset teremtett újjá anyanyelvünkön, amelyek még a köztudottan nagyszerű magyar fordítói irodalomból is kiemelkednek. Írt mesejátékokat, oratóriumot és egyfelvonásos drámai költeményt is. „Bóbita” című könyve több mint 30 kiadást ért meg, amelynek színes, eredeti hangú versein gyerekek nemzedékei nőttek fel. Sokoldalúságát verseinek képi, érzelmi, gondolati, már-már muzikális jellegű megszerkesztése mutatja. Három évtizede, hogy meghalt, de amit alkotott, az él. Szombathely mindennapjaiban a szülővárosa által 2007-ben állított lírai szobor révén van jelen, ahogy padon ülve, macskáját simogatva, fürkészi a végtelent…